Ünnepeink

Mihály-nap (szeptember 29.)

A fekete és fehér kövek épp úgy küzdenek egymással a Mihály napi mérlegelésen, ahogy az őszi napéjegyenlőség idején a sötétség és a fény, a nappal és az éjszaka. Ritka pillanat, mikor épp egyensúlyban állnak, majd átbillen az idő és a sötétség győzedelmeskedik. Egyre hosszabb az éjszaka és mi siratjuk a nyári tűző napot, nehéz Mihály időszakban elengedni a nyár szabadságát, életörömét és az őszt, a hideget, a sötétet megszokni. Tudunk-e elég fényt gyűjteni magunkba, ami legyőzze a sötétet? Az iskolában és az életben egyre több a munka, kötelesség, feladat, amik leküzdéséhez belső erőre és fényre és legfőképp bátorságra van szükség. Ezért fontos pillanat a Mihály napi bátorságpróba, amikor minden osztály megküzd a maga sárkányával. A kicsik az erdőben ólálkodó sárkány nyomait keresik; a nagyobbak a sötétséget, az ismeretlent győzik le; a legnagyobbak pedig saját individualitásukkal, önzésükkel küzdenek meg, hogy képesek legyenek újra együtt és egymásért tenni. Nekünk, felnőtteknek is szembe kell hát néznünk saját félelmeinkkel és romboló erőinkkel, a komfortzónából kilépve találkozhatunk önmagunkkal. Ha sikerül megtisztulnunk és a fényt megőriznünk magunkban, akkor ősz végén boldogan várhatjuk a Mennyei Gyermek érkezését. Ebben mindig segítségünkre vannak a gyerekek, szívük tárva Mihály arkangyal, Szent Márton, Szent Miklós és a karácsonyi angyalok előtt.

Márton-nap (november 11.)

Az évkör útján továbbhaladva Szt. Mihálytól elérkezünk Szt. Márton ünnepéhez, a karácsonyig elvezető megtisztulási út következő, nagy állomásához. November, az ősz utolsó hónapja már nem az aranyló ősz ideje. Ha megértjük az egyre inkább ködfátyolba burkolózó természet szavát, akkor felismerjük, hogy figyelmünket a hulló levelekével épp ellentétes irányba: lentről felfelé, a földtől az ég felé, és a színpompás lombruhát lassan levetkőző külvilágtól befelé, saját lelkivilágunk irányába kell fordítanunk. Márton ünnepe nem csupán a kisgyermekek ünnepsége. Jelképei pontosan megmutatják ezt nekünk.

A lámpások fénye, melyet magunknál hordozunk, hogy a sötétben megtaláljuk a helyes utat, az igazság eleven keresésének szükségességét jelképezik. Ennél a fénynél kell megvizsgálnunk saját érzésvilágunkat, lelkünk sötét zugait, hogy az ott megbújó, tudatosan vagy tudattalanul ható hamisságokat kigyomlálhassuk onnan. Úgy kell kiállnunk a valódi igazság oldalán, ahogy Márton tette: megingathatatlanul, hajlíthatatlanul és állhatatos erővel. Csak az áttetszővé tisztult lélekben tud felhangzani Krisztus szava, mely a testvéri szeretet ösvényére vezet bennünket.

Márton legismertebbé vált cselekedete, amikor saját köpönyegét kardjával félbevágva megmentette az amiens-i koldust a fagyhaláltól. Ma a tűz körül állva kalácsainkat osztjuk meg társainkkal ennek emlékére.

Szent Márton a velünk élő krisztusi erő élő példája is volt. Legendája szerint úgy gyógyított, hogy imában hosszasan elmerülve megvárta, míg testéből erős hő tör elő, s csak ezután fordult a beteg felé. A Márton-napi közös tűz lobogása ennek az erős és élő isteni erőnek a szimbóluma.

Ez az erő azonban semmiképp nem lehet harcos. A császár katonájából Krisztus méltó követőjévé lett püspök a béke prófétája is volt, aki még a legreménytelenebb helyzetekben is képes volt a feleket a megbékülés útjára vezetni. Kövessük hát őt tovább az úton, aki „fény az éjben, köpeny a télben” s akinek „áldás nyomában jár”.

(Simon E. Zsóka)



Kapcsolódó fájlok